Santiago levele Hemingwaynek

2017. december 03. - tizmedve

Alicia, a csaposnő a pultra támaszkodva dúdolgat, az öreg Ignacio a gitárján játszik a sarokban, Santiago lehunyt szemmel, kéjesen ízlelgeti, ahogy a tequila és a szivar íze a szájában gyönyörré olvad. Mennyország – gondolja magában. Az áhítat csendjét kiáltás szakítja szét.
– Santiago! Santiago, képzeld, egy Hemingvéj nevű gringó könyvet írt rólad! – rohan egy könyvvel a kezében Javier, a boltos fia. A dermedt csendben mindenki a könyvre bámul. Puha kötésű, piciny könyv, a borítóján egy marlin, egy csónak meg valami torzonborz szerencsétlen (pipával!).


– Hát, ez lennék én? – kérdi Santiago halkan, de Javier a könyvet felcsapva a nevére bök, s bólogat. Az öreg tétován megköszöni, zsebre rakja, és hazaindul. Még élénken él emlékeiben a marlinkaland, de hogy ez hozza a hírnevet, sosem hitte volna. Igen, emlékszik, mikor a csontvázzal behajózott, lézengett pár turista a kertvendéglőben, de ő ügyet se vetett rájuk.
Hazaér, és úgy cipőstől végigfekve az ágyon, nyomban olvasni kezd. Az olvasás közben derűs, szép homloka ráncokba fut, néha nagyokat fúj, végül megviselten liheg.
– ¡Me cago en diez!
Felpattan, remegő kézzel papírt fűz az írógépébe, és gépelni kezd:

Tisztelt Señor Hemingway!

A sors különös szeszélye folytán volt szerencsém(?) olvasni legutóbbi könyvét, melynek főhősében – és nem csak a névazonosság okán! – nem tudtam nem magamra ismerni. Señor, ha már vette a bátorságot, hogy könyvet írjon rólam, legalább lett volna önben annyi tisztesség, ha az engedélyemet nem is, legalább a véleményemet kéri. Ha így tesz, elmondtam volna, a nevem valóban Santiago, tényleg megfogtam a marlint, és néha szoktam oroszlánokkal álmodni – ezen kívül minden más szemen szedett hazugság. Ha akkor ott a parton meghív egy teguilára, elmondtam volna, hogy valóban elfáradtam egy kissé, de az volt életem legszebb napja.
Megfogtam a halat, mert erős vagyok, kitartó és bátor. És? Mire mentem vele? 85 naponta egy fejedelmi zsákmány?! Néztem azt a gyönyörű állatot, de csak csömört és szomorúságot éreztem.
¡Oh mi Dios! – hát mit csinálok, kit etetek én?! Az átkozott hiúságom csapdájába estem, melynek jutalma: szenvedés. Jóleső érzés volt látni, ahogy a cápák felfalják. Mint egy eszelős ugráltam és ordítoztam:
– Barátaim, vigyétek, egyétek, a tiétek mind, váljék bennetek vérré!
Soha nem voltam annyira derűs és boldog, mint akkor ott a mólón, Señor Hemingway – az életem révbe ért. Azóta minden reggel imával kelek: „Mindennapi heringünket add meg nekünk ma...” – és megadatik. Néha, ha egyedüllétre vágyom, kihajózom a horizonton túlra, de a napi hering (néha ton) az öbölben is gyorsan megterem. Utána Ignaciót hallgatom, szivarozom, időnként együtt „dúdolunk” Aliciával, sőt írok is néha-néha mostanában.
A végére pár jó tanács. Igyon kevesebb whiskyt, amigo, és ne lőjön több oroszlánt!

Barátian,
Santiago (annyira nem is öreg)

p.s. Ha megírná az igaz történetet pl. A boldog halász és a tenger címmel, cserélje ki a borítón azt a szakállas idiótát, és könyörgöm, szivart adjon a kezébe, ne pipát!

A tengerbe nyugvó nap utolsó sugarai kisimítják Santiago homlokát, elégedetten nyújtózik, feltesz egy lemezt a gramofonra, és szivarra gyújt. Mennyország – gondolja magában.