A három nyúl és a medve

2017. december 01. - tizmedve

Hol volt, hol nem volt, de leginkább volt egyszer egy mező. A mezőn élt három nyúl, Iván, Sztyopa és Arcsibald, a három jóbarát. Egész életüket a mezőn élték, pontosabban a mező üregeiben, hisz az ezer veszélyt rejtő napfényre csak enni jártak. Villámgyorsan enni, hiszen ismerték a törvényt: lassú nyúl, halott nyúl.

A tágas mezőn a szülői dorgálás ellenére – vagy épp azért – időnként jókat nyargalásztak. Néha az erdőszélig is elmerészkedtek, de onnan aztán, iszkiri, lábukat nyakukba akasztva, szívdobogva vágtattak vissza az odú biztonságába. A szívdobogás oka nem a vágtában keresendő, hanem...kérdezgették, mi van az erdőben – meg pláne az erdőn túl – de biztosat senki sem tudott. Szüleik szerint az erdő a szárnyas griffek birodalma, Boldizsár bácsi, az öreg üregi szerint óriás farkasok tanyája, Panni néni úgy tudta, ott mérges óriáskígyók veszett borzokkal portyáznak... vérvakond... ércharkály... mocsári lidérc, csak egy dolog tekintetében volt teljes a bizonyosság: az erdő a gonosz birodalma, s mint olyan, nagy ívben kerülendő – egyszóval világgá mentek, Iván, Sztyopa és Arcsibald.
Kalimpáló szívecskékkel ugrották át a határt jelző utolsó kökénybokrot, és hopp, az erdőben teremtek. Mentek, mendegéltek, bár találkoztak néha gyanús arcokkal, de a rémszörnyek talán máshol öltek. Egyszóval mentek, mendegéltek, mikor is egy tisztásra értek, és – Szent Nyúl Anyó, ne hagyj el! – mit láttak? A tisztás közepén egy óriás. Ezer nyúl nagyságú, szörnyű szőrös, nagy tappancsos, éles karmos óriás. Valamelyest bezavart a képbe, hogy éppen sírt. Pontosabban keservesen zokogott.
Mit tegyünk? – tanakodtak a lapulevelek alatt lapuló jóbarátok. A nyulak talán felelőtlen, ám jószívű teremtmények, így végül Arcsibald (ő volt a legbátrabb) a tisztásra pattant.
– Maga ott! Mit ordít?! – kiáltotta, némiképp maga is megijedve.
A medve még keservesebb sírással válaszolt.
– Ö-ö-ö... izé, Arcsibald vagyok – mondta lekonyult bal füllel (ez a nyulaknál a tanácstalanság jele).
– Brúnó. (egész pontosan Brúúuuhhhuuuhhhnóóóó)
Arcsibald leült mellé, és hallgatott.
Brúnó végül abbahagyta a sírást, majd a furcsa kis szerzetre nézett.
– Maga kicsoda?
– Nyúl. Üregi.
– Hát maga?
– Medve, amolyan... medve.
A nagy beszélgetésre előmászott a két jóbarát, bemutatkoztak ők is, majd csendben ücsörögtek a szikrázó napfényben a tisztás közepén. Életükben nem töltöttek még ennyi időt, ilyen lassúságban nappal egy mező közepén. Hátukat Brúnó hátának támasztva a pillangókban gyönyörködve napfürdőztek. Eltelt a délután, a nap lassan lemenni készült. Ideje üreg után nézni – gondolta Sztyopa (ő volt a legkíváncsibb), de a kérdés, vajon miért sír egy ilyen hatalmas állat, nem hagyta nyugodni, hát megkérdezte.
– Mondd, miért sír a medve?
– Brúúhuuhúúúú – és Brúnó újra bömbölni kezdett.
Közben lement a nap, de nem volt mit tenni, nem volt szívük otthagyni ezt a bömbölő szőrmókot. Hátukat Brúnó hátának vetve a csillagokban gyönyörködtek. Életükben nem töltöttek még a mezőn éjszakát. Ugyan láttak pár gyanús arcot, de most valahogy nem tűntek félelmetesnek.
Brúnó végül megnyugodott, és meghívta őket, töltsék a barlangjában az éjszakát. Nagyvilágibb, mint egy üreg, állapították meg magukban, és ennyi izgalom után rögvest álomba merültek a mohaágyak bársonyán.
Reggel korgó gyomorral ébredtek. Az ellátás is nagyvilágibb, mint az üregben, állapították meg magukban – miközben tömték magukba a kökényt, somot, áfonyát. És! Életükben nem ettek még mézet. Majd hátukat Brúnó hátának vetve a barlang falát borító, furcsa koromrajzokban gyönyörködtek.
– Ezeket te rajzoltad? – kérdezte Iván (ő volt a legkedvesebb).
– Nem, ezek már a nagyapám nagyapjának az idején is itt voltak, senki sem tudja, hogy kerültek ide.
Szerencsére Sztyopa már nem merte megkérdezni, miért sírnak a medvék, bár továbbra is hallatlanul érdekelte, mitől sírhat egy ekkora karmú, ennyire erős állat? Délelőtt kergetőztek picit, Brúnó meglepően gyorsnak és ügyesnek bizonyult. Aztán ebéd, szieszta, játék, vacsora, és így ment ez hét napon át.
– Rájöttem, meg fogok halni – bökte ki Brúnó váratlanul.
– Nem számít – így Arcs.
– Mind meghalunk – vont vállat Sztyopa.
Iván Brúnó hátához dörgölte hátát – hisz ő volt a legkedvesebb.
Nem tudni, kiből pattant ki a nevetés, de futótűzként terjedt. Brúnó rekeszizom-repesztő ordítással fetrengett, Iván visítva hempergett, Sztyopa levegő után kapkodva a térdét csapkodta, Arcs könnyei patakokban folytak.
A barlangból fergeteges röhögés áradt. Íme, egy gyönyörű barátság kezdete! Az erdő állatai (meg a gyanús arcok) riadtan menekültek, egyébként is terjedt már a pletyka, Brúnó rossz társaságba keveredett, és megkergült szegény.
A három jóbarát végül hazatért, sokat meséltek Brúnóról, a mézről, az erdőről, a csillagokról, és a mese végén újra és újra együtt hemperegtek a nevetéstől.
Brúnó néha ellátogatott hozzájuk egy-egy bödön mézzel. Olyankor a mező közepén a hátukat Brúnó hátának vetve a pillangókban gyönyörködve napfürdőztek... és végül, mint mindig, a nevetés.