Artúr, az oroszlánkirály

2017. november 29. - tizmedve

Kidobott, kopottas szőnyegnek látszik a kukák mellett, ahol fázósan összehúzza magát. Napról napra gyengébb, szemeit lezárva fáradtan töpreng, de nem ért semmit. Nem tudja, honnan jött, a szüleire sem emlékszik. Legkorábbi emléke, ahogy fázósan Mártához a barnamedvéhez bújik.

A fűrészpor, a meleg medveszag, a légtornász balerinák és a recsegő zenekar összeáll valami furcsa eleggyé, de az emlék inkább tompa fájdalom, mintsem a gyerekkor finom, puha vacka.
Néni csoszog a kukához, érzi a kávézaccos csontok „illatát”. Ebéd. Összébb húzza magát, a teste remeg, nem ért semmit.

Nem volt mindig így, azzal az álommal kezdődött. Álmában egy végtelen síkságon sziesztázott. Csak szemlélődött csendben, és gyönyörködve figyelt. Állatok kavalkádja amerre csak a szem ellát, vagy a fül elhall. Zsiráferdő, víziló-tó, flamingófelhő, gazellák, antilopok, hitvány hiénák, no meg a gnuk! Ah! A látvány, az illatok, hangok a szélben balzsammá olvadtak, és láthatatlan kezekként simogatták. Szemeit lezárva lágyan – azzal finomsággal, amire csak egy oroszlán képes – a szélbe szippantott, hogy a balzsammal telítkezzék. Testében érezte a nőstényei és a kölykök minden rezdülését, de akkor ez se érdekelte, az örökkévalóságot hordozta minden pillanat.
Rosszkedvűen ébredt. Az érzés ott maradt a szívében.
Ebéd. A rácson bedobott marhagerinc ízetlen és szagtalan, hol van ez az álombéli impala zamatához képest? Önkéntelenül megmordult.
– De finnyás ma, felség! – vicceskedett a porondmester, aki nem vette észre az Artúr szemeiben kigyúló sárga fényt.
Sokáig birkózott az érzéssel, hiszen bolondnak látta magát. A cirkusz nem rossz hely, még szeretik is páran. Igor az idomár szigorú ember, de igazságos, és sokszor meg is jutalmazza. Néha fáj, mikor az ostorával a hátára vág, de ő nem tépi fel a hasát, hiszen ez a dolgok rendje: az oroszlánok azt teszik, amit az idomárok mondanak nekik, karikát ugranak, és két lábon járnak. Ebbe rondított bele ez az érzés.
Végül nem bírta tovább. A délutáni próbán csak ült, nem mozdult, Igor ordított, és a hátára vágott. Artúr felordított, és a hátára vágta. A sárga tűzben izzó szemek Igor arcába néztek. Nem ölte meg. Egyetlen ugrás az ajtóig, egy a kerítésig és a harmadik ugrással a szabadságba vetette magát. A szíve életre kelt, a vére vágtatott, az érzékszervei kiélesedtek. Nagyot harapott a levegőből, de nem zavarta, amit érzett, a szívében lángoló érzés a szavanna ígéretének bizonyosságával töltötte el.

Ez rég volt, most fázósan összehúzza magát – egy néni csoszog –, napról napra gyengébb, semmit se vár.