Sólyomszív

2013. november 21. - tizmedve

Nem hétköznapi látvány a karám korlátján ücsörgő sólyom. A baromfiudvar népe már megszokta, látszólag ide tartozik, ám mégis kívülálló. Sok nyárral elébb vihar után találták az öreg tölgy alatt.

Talán villám csaphatott az ágba, megpörkölődött tollakkal, törött szárnyakkal szedték össze. A gazdasszony megszánta, befogadta, de sok idejébe és finom falatjába került, míg a szárnyát sínbe tehette. Nehezen szokta meg új „otthonát”. Enni minden nap volt mit, de mit ér az ennivaló a gazdasszony kezéből? Mit ér a galambhús a repülés mámora, az éles forduló és a rácsapás íze nélkül? Egyszer mesélni próbált erről a tyúkoknak, de kinevették. Gilisztazabálók, lúdtalpasok, szánalomra méltó népség. Egyszer Kornél, a rangidős kakas a háreme előtt kakaskodni próbált vele...azóta nem nevetnek. Az idő begyógyította sebeit, a csontok összeforrtak, a tollkabát szebb volt, mint valaha, de valami elveszett. Nem tudott többé repülni. Sokáig próbálkozott, a buta libák gúnyos pillantásaira ügyet sem vetve végül feladta. A mozdulat, ahogy az elrugaszkodást követően a levegőre fekszik, elveszett. Az emlék egy ideig még égette a szívét, de lassan elfeledte. Álmában repült még néha, de ébredéskor csak dühösen prüszkölt egyet, majd azonnal elfeledte.
Ez a reggel pont olyan volt, mint a többi, csak a szívében égő érzés nem hagyta, és elindult. Végigtipegett a korláton, felugrott a kerítésre. Átmászott a kerítésre lógó diófa legalsó ágára. Csőrével a következő ágba kapaszkodva feltornázta magát a fenti ágra. A fenti ágról átmászott egy még magasabban lévő ágra. Remegő csüddel, lihegve, kínlódva mászott egyre feljebb és feljebb. A híres sólyomszemek már nem engedték el a diófa csúcsát, és végül zihálva, tépetten, ereje végét járva felért. Körbe nézett – és megint látott.
– Eszét vesztette, szegény! – hallotta lentről.
Szemei felragyogtak, szárnyat bontott, és elrúgta magát az ágtól.