Ősök

2011. október 30. - tizmedve

A hiúz a völgy fölé magasodó szirt csúcsán áll. A süvítő szélben, vágott szemeit összehúzva hunyorog, az alant elterülő végtelen erdőt figyeli. Látja, ahogy valahol a nagy tavakon túlról már a tél közelít.

Mint egy látomásként az égen kergetőző varjúcsapat egybeolvad a levegőben kavargó falevelekkel, és óriási, vörös-feketés hiúzzá változik. Minden őse lelke ott van abban az égi jelenésben, mintha az idő szakadékán át a múltba nézne, és a jövőjét látná, mely egy és ugyanaz. Ahogy a sugárzó látomás a vérébe folyik, és átmossa félelmet érez, gyengének és picinek érzi magát. Szemeit behunyja, inai remegnek, ő, aki senkitől se fél megadja magát. Az élmény lassan felszívódik, ám ott marad az alázat.