A hiúz

2011. október 20. - tizmedve

Puhán lépdel az avarágyon. Bundája pöttyeit és a lehullott falevelek színorgiáját, mintha ugyanaz a kéz festette volna.

Tekintete karmainál is élesebben vág, füle maga a csend, melynek kárpitján a legkisebb nesz sem marad láthatatlan. Lénye tökéletes harmóniában lélegzik az erdővel. Jóllakott, a figyelmetlen őz vére még csillog a bajsza szuronyán. Nyugtalan. Ösztönei veszélyt szimatolnak, érzékszerveit élesre állítja, ám az erdő rezdületlen, és barátja a szél is máshol jár. Megáll. Ekkor meglátja. A vágott szemekből áradó igézet, mint egy halálos tőrdöfés járja át szívét. Ösztönösen menekülne, de ereje elhagyja, és egy ellenállhatatlan erő a lány felé mozdítja. Meleg barna bundáján szikrázik a fény, gyönyörű orra kiemeli arcának hűvös tisztaságát, fülének pamacsai, mintha a bundapettyező mester ecsetjét mintáznák. Tartása akár egy lélekbe öntött szoboré, érzékien gyilkos karmai lágyan a mancsba zárva. Odaér. Orruk egy pókszálnyi távolságra, mozdulatlanok, mintha tükörbe néznének. A levegő megáll, a madarak elhallgatnak, az erdő visszafojtja lélegzetét. Mintha a napba nézne, orra issza a lány illatát. A szél feltámad, felkap néhány falevelet, a lány elindul, szőrének csillámai a bundáját simítják. A Napba néz, álom volt ez vagy valóság?