A pisztráng és a patak

2011. október 17. - tizmedve

A nagy kanyaron túl a fenyves melletti zúgónál a patak a köveknek ront, és harsogva tör utat magának. Az örvénylő, fékevesztetten száguldó víz mindent magával ragad, a levelek dervis táncot járnak, a gallyak pattogva törnek, a rönkök meg-megfeszülnek, hogy végül megadással tovaússzanak, és néhanapján egy-egy beléfúlt állat is neki adja magát.

E rohanó örvénylésen egyetlen lélek uralkodik, egy szivárvány harcos, maga a könnyed és rendíthetetlen mozdulatlanság. A szivárvány színeiben pompázó, karcsú, izmos testének minden porcikájában érzékeli a leheletfinom áramlástól a legvadabb örvénylésig terjedő orgiát. Szereti ezt a helyet, ahol minden nap párbajra hívja a patakot, szemvonalát a mohaágyhoz „ragasztja”, és a mozdíts el, ha tudsz kihívásával pimaszul mutatja, a nyers erő mit sem ér, ám önszántából bármikor együtt vágtat a patakkal. Ebből a mozdulatlanságból még ugrik egyet a magasba, párbajra hívja a Napot, megvillantja szépségét felé, majd a vízbe csobbanva villámként cikázik tovább. A vízesésen felkúszó szivárványfény pimaszul vág az ég felé, és a Nap irigykedve lesi.