Az ibolya és a szél násza

2011. október 15. - tizmedve

A hatalmas fák között elterülő picinyke tisztáson tenyérnyi a hely, melyet a vándorló nappal körbejáró faárnyékok sem érnek el. E tenyérnyi helyen napfürdőzik – egy katica és négy hangya társaságában — az ibolya.

Az óriási, száz évnél is idősebb tölgyek mellett még a fűzleány is törékenynek hat, hát még a szerényen, ám öntudatosan álló apró virág. A tölgyek — akik titokban irigylik törékeny szépségét — vigyáznak rá, hiszen egyetlen gondatlanul elhullajtott makk a végét jelenthetné. A virág látszólag elégedetten sütkérezik, de belül vágy járja át. Talán tölgy szeretne lenni? Ugyan, dehogy! Szerelmes. Minden azzal a hajnali tisztálkodással kezdődött. A napfénnyel átitatott harmatcseppekkel mosta szirmait, mikor is szégyenlősen — mint a patakparton meglesett szép leány — megérezte, valaki figyeli. Körbenézett, de a jól ismert erdőlakókon kívül senkit nem talált. Befejezte hát, és, mint mindig a földnek adta a harmatcseppeket. Ekkor termett ott láthatatlanul az a valaki, érezte a finom, sóhajnál is halványabb érintést, ahogy magával vitte a virágillattal megfestett harmat páráját. A szél azonnal beleszeretett. Egész nap magában érezte a virág illatát. Felborított pár szénaboglyát, lefújta egy templom tetejét, felemelt néhány lányszoknyát, de oda sem figyelt, magában máshol járt. A tisztásra rézsút vetődő napfényben táncoló kékséget látta, nem tudva feledni a simogatásától megborzongó virág illatát.
Másnap az ibolya a szokásosnál talán hosszabban ­— és talán kacérabban — mosta orcáját, a szél figyelmét érezve szirmain. Jól érezte, a szilfa lombjában rejtezett. Gyönyörködött kedvese mozdulataiban, végül nem bírta tovább, megkerülte, és azzal a lágysággal, mely a párát sem mozdítaná végigsimított levelei bársonyán. A virág behunyta szemét, ledobta harmatruháját, ellazította szirmait, és lágyan a szélnek ajándékozta az illatot, melyet csak szerelmüknek mutatnak meg az ibolyák. A szél átölelte szárát, ő vele hajlott, és megdelejezte gyönyörillatával. A pillangók is elpirultak ennyi szépséges szemérmetlenség láttán. A virág felsóhajtott, a felkínált bibe földöntúli illatától megrészegedett szél megmordult...megrázkódtak. A szél még sokáig simogatta kedvese szirmait, még sokáig suttogott fülébe, amit csak ő érthetett, végül csókot lehelt rá, elindult, otthonába tért, melyről földi halandó nem tudhatja, hol lelhető. Csak egy kis virág.