Csillagom

2011. október 10. - tizmedve

Minden sas azért születik, hogy megtalálja az ösvényt a csillagokba. Minden csillag azért születik, hogy utat mutasson a sasoknak az otthonukba. Minden sasfiók a törvénnyel születik, az igazi otthonod az első csillag, amit a szemeidbe veszel.

  Éjjel születtem. A Göncölszekér az égen ragyogott, a rúd középső csillaga felett álló, alig látható, piciny csillag mágnesként vonzotta tekintetem. Én néztem őt vagy ő nézett engem? Egy napon, mikor már nagyra nőttem a reggeli repülésből visszatérve apám az utamat állta. A rendíthetetlen szigorúság és mélységes mély melegség áradt tekintetéből, megértettem, mennem kell, hát útra keltem. A családi fészekből nem látszott, hogy az égbolt a sasok birodalma. Láthatatlan erővonalak mentén létező égi birodalom, melynek belső határai folytonos mozgásban élnek, és minden méteréért vérrel kell fizetni. Éreztem, meg kell találnom a földi királyságom, különben sosem jutok el a csillagokba. Sokáig tartott az út, sokat harcoltam, még többet tanultam, míg meg nem láttam a szirtet, ami a fészkem otthona. Úgy vélem, megérezte az öreg barna sas, hogy az királyságának utolsó napja, és becsületből csapott rám. Éreztem benne az erőt, a bölcsességet, hogy megtiszteljem sokáig és jól harcoltam. Most fentről pásztázom, ismerem minden fűszálát. Ismerem birodalmam minden lakóját. Tudom, mikor és hol kukucskál a vakond, merre kószál a hiúz, látom a farkas leheletét, a tücsök hegedűjét, a borz lábnyomát, a szút a kéregben, a bolhát a róka horpaszán, és látom az ebédem, nyúlék szeleburdi hatodik tapsiját. A felhőn is átlátok, mindent látok, és mindent egyszerre látok pásztázó figyelmemmel. Ám, ha prédát választok minden figyelmem rá összpontosul, csak ez a létezés a zsákmány és a figyelem. Mintha zsinóron húznának, ritkán tévesztem el. Rengeteget repülök éjjel, olyan könnyűnek tűnik, mintha kiúszhatnék az éj óceánján, figyelmemmel megragadom a csillagom, de valami mindig visszahúz. Leszállt az éj, ma pihenni fogok, nem próbálkozom. Már szunyókálva biccentek a bagolynak, testvér, jó vadászatot! Elalszom, és álmot látok. Álmomban a szirtet látom, ahogy a fészekben állok, a csillagom figyelem, és szívemből egy érzés kúszik a fejembe. Ma van a napja! Meghalok, juhé! Ellököm magam, és éles fordulóval az égbe fordulok, irányra állok, a csillagom fénylik a szemem bogarán, nem engedem onnan, emelkedem, emelkedem, emelkedem…és a hátára vesz egy erő. Sosem tapasztalt lendülettel emelkedem a csillagok közé, még visszanézve látom a zuhanó testet – ég veled, jól szolgáltál! –, a végtelenbe tágulok, tágulok, tágulok…és felébredek. Furcsa íze van a reggelnek, kedvetlenül rúgom el magam, a szél a hátára vesz, és lassan emelkedem. A levegő lágyan borzolja tollaim, furcsa íze van a levegőnek, a horizonton madárraj rebben, valaki felverte. Betolakodó! Ráfordulok, gyorsulok…hm, gyönyörű betolakodó. Éjfekete tollain szikrát vetnek a nap sugari, mozdulatai harmóniát és erőt sugárzóak, tekintetéből az éj sötétje perzsel, egy csillag a szeme bogarán.