Kevin, a Mambó bár papagája

2011. október 08. - tizmedve

Üdvözöl a Mambó bár! A felirat vörösbe öltözteti a bejáratnál ácsorgó, igéző tekintetű lányokat. A bár teljes gőzzel üzemel, még itt vannak a kellemes nyárvégi időt kihasználó turisták, a nepperek, a dílerek, az izzadó tenyerű családapák, és persze a bárpultot támasztó lányok megatonnákban mérhető csáberővel. A levegő az érzékiség, a pénz és a bujaság valami furcsa keverékében izzik.


A sarokban álló plasztik pálmák árnyékában hintáján furcsa szerzet gubbaszt. Ő Kevin, a hatalmas méretű, vörös „papagáj” (a szórólap szerint Sába királynő udvarából). Néha kedvetlenül lök egyet magán, de egyébként fénytelen tekintettel bámul a szivarfüstbe. A figyelmesebb szemlélő persze láthatná a tollvégeken megkopott vörös festék alatt rejtező fekete színt, és az ormótlan, ragasztott csőr is csak a félrészeg iparbárót téveszti meg. 
Kevin sasként bújt elő a tojásból. Hallgatag fickó, tulajdonképp senki nem emlékszik, mikor jelent meg bűntudatos arccal állást keresve. Meg, hát senki se kérdezte, pedig elmondta volna, hogy magányosnak érezte magát. Sokszor repült a felhők felett, és vágyakozva nézte a földi világot, a magasból csodálta a Mambó bár fényeit. Néha-néha lejött egy őzért, nyúlért, de a birkát se vetette meg. Az emberek nem szerették. Féltek az erejétől, irigyelték szabadságát, csak a vérszomjas fenevadat látták benne. Nem volt az.
A sasok ideje lejárt, jó útra térek, végre szeretni fognak – gondolta magában. Ekkortájt történt, hogy kirúgták Henriket, az alkoholista arapapagájt (Sába királynő udvarából). Összeszedte a bátorságát – mert ehhez kellett –, majd rövid tanakodás után az üzlet megköttetett, némi vörös festék és műcsőr segítségével továbbiakban a világ legnagyobb papagája emelte a bár fényét. Teltek-múltak az évek, a tulajdonos korrekt ember volt, a táplálék bőséges, a rács tágas, még orvos is akadt, ha megbetegedett, egyszóval megbecsült tagja volt a Mambó kollektívájának. Magányosabb volt, mint valaha. Látszólag szerették, az ukrán domina még meg is simogatta néha, de évről-évre lassan felélte azt a divatjamúlt „valamit”, ami... Most fázósan ücsörög a hintáján, a füst csípi, ezért becsukja érzékeny szemeit. Mint a hóval félig betemetett, kidőlt hegymászó, aki kihűlni készül.
Bumm! Pezsgősdugó repül el a feje mellett. Észre sem veszi.
Bumm! Újabb dugó, egy részeg nyikhaj szórakozik, Kevin szemére céloz.
Bumm! Mellé, a szívét találja.
– Hííííj!!! – vérfagyasztó vijjogás.
A levegő megfagy, minden tekintet Kevinre szegeződik, szemei kigyúlnak, puhán, mint egy óriási, vörös árnyék oldódik el a hintától, a leesett csőrre senki sem figyel, a nyikhaj vérzését próbálják elállítani. A bejáratnál álló idős úr, mintha forgószelet érezne az arcába csapni, ahogy a feje felett elhúzó árny az ég felé veszi az irányt. A szemerkélő eső oldja a vörös festéket, mintha az éjszaka el nem sírt könnyeivel tisztítaná. Mire a felhők fölé ér tollai feketén csillognak, és beleolvadnak az éj kárpitján ragyogó csillagokba.