2028. március 04. Nagy nap ez a mai: időutazás-körútra készülök. Az önvezető modulom (az autóm) mesterséges intelligenciája valahogy megtanult időutazni. Nem tudom, hogyan csinálta, valószínűleg már régóta képes volt erre, csak én voltam az első, akinek eszébe jutott, hogy viccből a vezérlőpult-képernyő „úti cél” rubrikájába egy dátumot üssön: 2018. március 04.
Elindul, villan párat a belső világítás, elsötétednek a LED-ablakok, és a házunk előtt áll meg. Remegő kézzel veszek le a kukákról egy ingyenes újságot. A címlapon a dátum, 2018. március 04., a főhír: „Kétszáz kismamát ölt és erőszakolt meg egy migráns, utána kivágta a hasukból a gyereket, és őket is megerőszakolta, majd megette!” – minden stimmel. Dobogó szívvel felmegyek, de az ajtó zárva van, hát becsengetek, kijövök, körülnézek, „ezek a rohadt kölykök már megint szórakoznak!” – és bezárom az ajtót. Hm, ezek szerint „ő” nem lát engem. Megint becsengetek, szentségelve közeledek, kivágódik az ajtó, beslisszanok. A kutyák sem ugatnak, ők sem érzékelnek. Körülnézek, minden úgy van, mint emlékeimben. Látom, ahogy kávét főzök, utána írogatok. Próbálom bökdösni magam, a fülembe kiáltok – semmi. Nem látom magamat. Ha már itt vagyok szólnék, hogy vegyék le a vízforralót a melegszendvicssütőről, mert nagyon csúnyán fog ráolvadni, és a biztosítékot is leveri. Hiába, a kedves feláll, és melegszendvicset főz... a többit tudom. Na jó, ismerős sztori, hazaindulok. Pompás szórakozásnak tűnik, szóval kiveszek két hét szabadságot, emberiség- és földtörténeti körutazásra indulok. Hol kezdjem?
Beírom: Dallas, Elm street, 1963. november 22. 12:29. Már jön is az elnöki konvoj. Kennedy integet, Jackie mosolyog. Felnézek a tetőre. Nicsak, valaki kukucskál!... bumm-bumm-bummm! A konvoj és az élet halad tovább.
Berlin, Führer-bunker, 1945. április 30. 15:20. A Füher szomorú. Átöleli Evát, ajkaival a fülét cirógatja, közben gyengéden a haját simogatja.
– Bocsásson meg, Liebling, úgy néz ki, a nászutunk idén elmarad. Rohadt egy élet, mindig is festőművész szerettem volna lenni, de a zsidók megakadályozták.
A Titanic parancsnoki hídja, 1912. április 12. 23:40. Nicsak, egy jéghegy! A kapitány a burmai táncosnőt ölelgeti, az első tiszt valami fehér port szív fel az orrába, a rádiósnak kiújult az idegzsábája, a részeg kormányos épp egy pezsgős vödörbe hány. Nekimennek, senkinek sem tűnik fel, végül egy utas szól a harmadosztályról, hogy nem tud aludni, mert a pizsamájába folyik a víz.
Elegem van a nyomorúságból, most inkább művészetekre vágyom, lássuk Leonardót!
– Lisa, te szerencsétlen, csukd be a szádat, ne látszódjanak a foghíjaid! És mosolyogj, könyörgöm, mosolyogj!
Legyen inkább a Dávid szobor műhelye. Épp szünetet tartanak.
– Ej, Michelangelo, te is megéred a pénzedet!
Elegem van a művészek szabadosságából, a lélek csendjére, vallásos megnyugvásra vágyom. Irány a Szentatya, VI. Sándor palotája.
– Jaj!
Jobb nem tudni ezekről, megyek Afrikába, Tanganyika-tó, 1400. Na ez, ez aztán! Ez maga a paradicsom – csak rohadt meleg van. Az indiánok büdösek, (tudták?) a klasszikus balett a vikingektől származik, Jézus a kereszten Jehovát átkozza, Kleopátrának szőrös a lába, Romolusz tökön rúgja Remuszt, Heraklész istállót takarít, káromkodik. A trójai „faló” inkább egy nonfiguratív kerekes növényevő, Szemiramisz függőkertjét ellepi a kolorádóbogár és a levéltetű, Mózes lúdtalpas és dadog, Noé, miután kirakodtak felakasztja magát. Az ősemberek egész nap csak dugnak és zabálnak. Elfáradtam, nem is olyan érdekes ez az utazás. Na jó, az ősrobbanást még megnézem. Beírom a vezérlőpultba: Ősrobbanás. A szokásos villódzás, és utána: meglepetés. Egy puritán berendezésű kompjúterszobában találom magam. Az asztalnál egy fehér ruhás, őszszakállú fazon épp programsorokat gépel. Köhécselek kettőt. Összerezzen. Hátrafordul... „az ördögbe is!”, gyorsan gépelni kezd, nyom egy entert, minden elsötétül. Otthon ébredek. A biztonság kedvéért lemegyek az önvezető modulhoz, és beütöm: 2018. március 04. A mesterséges intelligencia időutazásra nem alkalmas – írja ki a vezérlőpult. Megkönnyebbülök, csak álmodtam az egészet.
