1931. szeptember 17.
Mint minden reggel, ma is bejön, kér egy kiflit és 15 deka marhapárizsit. Adolfnak hívják, szerintem bejövök neki. Jóképű, kedves, udvarias, picit félszeg, olyan művészléleknek látszik.

1931. szeptember 18.
Jól sejtettem, művész. Író. Ma bejött a barátja, Joseph, vett négy szál bajor kolbászt. Megkérdeztem, „hát a barátja, ma nem éhes?”, mire ő, „hijnye, de jó, hogy szól, Fraulein, még egy kiflit és 15 deka marhapárizsit! Adolf most nem ér rá, a könyvét dedikálja.”

1931. szeptember 19.
Ma megint jön, kérdezem kedvesen, hogy ment a dedikálás? Mintha oldódna. Megkérdi, nem venném-e tolakodásnak, ha egy tiszteletpéldánnyal meglepne? Kacéran nemet mondok, és hozzácsapok még tíz deka marhapárizsit – ez „gratis”, és kacsintok. Az ajtóból még visszamosolyog. Szép a mosolya, az arcvonásai olyan férfiasan kedvesek. Jól áll neki a rövidnadrág, kiemeli a szép izmos lábait – azok a gyengéim.

1931. szeptember 20.
Mein Kampf. Felüti, és dedikálja, „Szeretettel Evának, a legnémetebb hentesnőnek, múzsámnak! Adolf”. Meghív egy kávéra, igent mondok. Gyönyörű a szeme, és azok a vádlik – megpusztulok!

1931. szeptember 21.
Ma találkozom vele. Nem csak ír, fest is. Nem lep meg, elég sok kolbászrajongó művész jár hozzánk, felismerem a finom lelket. Kifejti az élettér-elméletét, lenyűgöz, mennyire okos. Azok a finom törékeny kezek, ahogy gesztikulál, miközben a végső megoldásról magyaráz – végem van!

1931. szeptember 22.
Reggel virágot hoz. Este találkozunk. Átölel. Búcsúzáskor megcsókol. Érzékien csókol – picit szúr a bajsza –, izmos karjaival átölel, gyengéd és erős – mindig ilyen férfira vágytam.

1931. szeptember 24.
Felmegyek hozzá. Szeretkezünk. Tudtam, hogy jó lesz, de hogy ennyire, arra nem számítottam. Első osztályú szerető: játékos, könnyed, szenvedélyes, kitartó, néha vad, néha lágy, és közben figyel rám – egy igazi férfi!

1931. október 10.
Összeköltözünk. Felmondok a hentesboltban, a pártházban szerez nekem munkát. Rengeteg barátja van, sokan szeretik, ami érthető, ő olyan jó és rengeteg benne a szeretet.

1931. október 17.
A barátaival a fejükbe vették, hogy indulnak a választásokon. Olyan gyerek még, egy álmodozó, féltem a csalódástól. Szerencsére a barátaiban bízhat, Heinrich, Joseph, Hermann és Ernst az elválaszthatatlan jó barátok, történjen bármi is, mellette állnak majd. Josephet különösen kedvelem, pazar a humora, ő a mókamester.

1931. október 26.
Ma korcsolyázni voltunk, Adolf ebben is zseni. Ahogy piruettezett! – az egész pálya minket figyelt, a nők irigykedve néztek rám. Utána forralt bort ittunk. Sose felejtem, ahogy kipirult arccal, finom fahéjas borpárába burkolózva a fülembe súgta: „Világuralomra török.” Olyan gyerek még! Meg hogy kiirtja a zsidókat. Olyan csibész! A szlávokat is. A hóhányó! A magyarokat. Gézengúz! Nagyjából mindenkit. Rosszcsont! „A kommunistákat is?” – kérdem évődve. Átölel, csillog a szeme: „Őket legelőször.” Imádom!

1932. február 26.
Kormányt alakított, ma letette az esküt. Olyan büszke vagyok rá, az én Dolfom! Jól áll neki az egyenruha. Imádom a játékait! Esténként tanítónéni-adolfkásat játszunk. Szeretem közben kiporolni a fenekét. Ő is szereti.
– Már megint rosszalkodtál?
– Igen, tanítónéni.
– Kit irtottál ki megint?
– A kommunistákat.
A fenekére csapok.
– Kiket zárattál lágerbe?
– A homokosokat.
Megint ütök.
– És még?
– A szocdemeket.
– Rossz kisfiú, nem szabad kiirtani az embereket!
Már fáj a tenyerem, de annyira izgató, ahogy könyörög, hagyjam abba, jófiú lesz, meg ahogy vörösödik az az őrjítően feszes feneke.

1933. május 25.
Ma dr. Goebbels őzikéket hozatott, és a Führer megsimogatta őket. Le is fényképezték. Annyira hálás voltam Josephnek, így mindenki láthatja, milyen szép, szelíd a lelke, és nem dőlnek be a sok hazugságnak, amit a zsidók terjesztenek róla.

1934. április 28.
Tisztára, mint a gyerekek! – ahogy a barátaival a tankjaikat és a repülőiket tologatják, miközben katonásdit játszanak.
– Most játsszuk azt, hogy kilépünk a Népszövetségből, és megtámadjuk Dániát!
– Jó, lépjünk ki! Támadjuk meg! – és tapsikolnak.
Istenem, mekkora ajándék ez, hogy ezekben az embertelen időkben is gyerekek tudtak maradni! Azért Dániáért este még elfenekeltem, és megígértettem vele, nem indít korlátlan tengeralattjáró-háborút az Atlanti-óceánon.

1938. november 9.
Kristályéjszaka. Bedobáltak pár kirakatot, ezek a pernahajderek. Állandóan csak a csínytevésen jár az eszük. Este sarokba térdepeltettem, utána százszor leírattam vele: „Nem rongálok meg és sajátítok ki zsidó vagyonokat! Nem gyújtok fel üzleteket, zsinagógákat! Nem hozok létre megsemmisítő táborokat!” Utána persze elfenekeltem.

1939. szeptember 1.
Ma különösen gondterhelt az én kis Führerem.
– Mi bánt, kis vaddisznócskám?
– Megtámadtak minket a lengyelek.
– Joachim nem őket osztotta fel Molotovval?
– Hogy ez nem jutott eszembe! – kiált fel izgatottan a Führer, és megszállja Lengyelországot.
Az esti felelősségrevonás nem marad el.
– Hát nekem kell fejben tartanom a paktumaidat, mein Führer?
Figyelek rá, hogy ballal is üssek, nehogy aszimmetrikusan izmosodjon a karom.

1939. szeptember 3.
Ma megint bal lábbal kelt.
– Hát mivel bőszítik már megint az én mókusmackómat?
– Hadat üzentek a britek és a franciák.
– Ne izgulj, Heinz Guderian és von Rundstedt megoldja.
– Azannyát, hogy ez nem jutott egyből eszembe!
Nem tudom eldönteni, ilyenkor tényleg feledékeny, vagy csak a kemény kezemre vágyik. Végül is mindegy: ezt nem ússza meg.

1940. július 3.
Ma egy vidéki német nagyvárosba, Párizsba mentünk romantikázni. A Szajna, az Eiffel-torony, az a kis kávézó a Montmartre-on, ő olyan romantikus alkat. A körülötte lángokba boruló világ se tudta kioltani szívében a szerelem lángját. Szereztem egy lovaglópálcát, a hatása frenetikus – „Ezt Dunkerque-ért!”

1941. február 10.
Lejöttünk víkendezni a berchtesgadeni Sasfészekbe. Itt van pár barátnőm is, Magda Goebbels, Emmy Göring, Margarete Himmler és a nagy mókamester, Lina Heydrich is.
– Reinhard állandóan csak a zsidóival foglalkozik – nyafog Lina.
– Joseph meg mindig a Führerrel lóg – így Goebbelsné.
– Hermann is nyűgös, a Messerschmitt állítólag – de ez maradjon köztünk – nem jobb a Spitfire-nél – sopánkodik Emmy Göring.
– A Rolls-Royce motor erősebb a miénknél, és a Spitfire tűzgyorsaságban is jobb – oszt meg bennfentes információkat Margarete.
– Ne szarjatok be, a Führer mindenre gondolt – nyugtatom meg őket.
Az este a szokásos: ezt a Rolls-Royce motorért, azt a tűzgyorsaságért. Utána ernyedt boldogságban a kandalló mellett a medvebőrön részletesen ismerteti a Barbarossa-tervet. Olyan romantikus! Azért rákérdezek, von Leeb vezértábornagynak biztosan elég lesz-e az a 29 hadosztály Leningrád elfoglalásához, de megnyugtat. Szó szerint idézem: „Megeszem a Mein Kampfot, Liebling, ha karácsonyig nem tűzzük ki a horogkeresztet a Vérző Megváltó templomára.”

1941. június 22.
Ma korán keltünk. Megtámadtuk az oroszokat. A Führer jókedvű, csapataink diadalt diadalra halmoznak. Este jókutyásat játszunk.

1941. október 24.
Kijev, Szmolenszk, Szevasztopol, Rosztov, Dnyepropetrovszk, Harkov, Voronyezs: A Harmadik Birodalom keleti határa. Hatalmasabbak vagyunk, mint a Római Birodalom. Eldobom a csontot.
– Hozd vissza! Ügyes!
Megsimogatom, liheg és a farkát csóválja – tudom, csak egy szeretetre vágyó gyerek.

1941. december 24.
Szenteste. Picit megfeküdte a gyomrát a Mein Kampf. Hagyom pihenni, kikötöm az ágyam sarkához, lefekszik a szőnyegére, és szomorúan néz: Moszkva nem adta meg magát.

1942. február 28.
Jónak ígérkezik az idei év. „Bevesszük Moszkvát, Sztálingrádot, leigázzuk a Kaukázust, és Leningrád is megfizet a Mein Kampfért.” A Führer magabiztos, sokat viccel, de látom rajta, már nem a régi. Nem szalad olyan lelkesen a labda után, mintha a fenyítést se vágyná úgy, mint a békeidőkben.
– Mi nyomja a lelked, rabszolga? – kérdem, miközben a lábfejem nyalogatja.
– Aggódom a keleti-front miatt, úrnőm.
– Mit csinálnak azok a léhűtő feldmarschalljaid? – és fejét lábammal a szőnyegre taposom.
– Nem velük van a baj – nyögi.
– Hanem? – dugom az orrába a pálcámat.
– Azok a dög oroszok, ha egyet lelövünk, kettő áll a helyükre, sose fogynak el. Ráadásul, mintha nem lennének tudatában, hogy alsóbbrendűek. Hogy lehessen így háborúzni?
– A kishitűség bűn! – és a hátára csapok. – Von Paulus megoldja! – és a hátára vizelek.
Hálásan néz rám.
– Boszorkány vagy, Eva, visszaadod az erőmet.

1943. február 2.
– Von Paulus megadta magát – mondja bocsánatkérően.
A tábornokai mentik meg, de este fizetnie kell a 6. hadseregért.

1943. július 14.
Reggeli. Micsoda nagyság! Épp elvesztette a világtörténelem legnagyobb páncélos csatáját, mire ő csak ennyit mond: „Picit kihűlt ez a bundás kenyér, de nem panaszkodom, a kurszki katlanban még ennél is hidegebbet esznek a páncélos parancsnokaim.” – és szó nélkül megeszi.

1944. július 20.
Adolf eligazgatja rajta a kötést, és fejét az ölembe hajtja.
– Nem akartam rosszat, csak egy egységes, zsidómentes, német világbirodalmat, ahol mindenki bőségben, biztonságban és boldogan élhet. Olyan nagy bűn ez? Persze a bolsevikok és a zsidók gáncsolnak, tőlük nem is várok mást, de hogy a saját tisztjeim akarjanak felrobbantani? Eva, csalódtam az emberekben. És a Führer sír – mert a lelke sajog.

1945. február 18.
A szövetségesek partra szálltak Normandiában, elesett Párizs, Róma, Varsó és Budapest. Már régóta nem játszunk semmit. A hideg bundás kenyérre sem panaszkodik. Gondterhelt. Délután kioszt néhány vaskeresztet pár páncélöklös kölyöknek.
– Piszok nehéz lesz innen megnyerni a világháborút, a csodafegyver is késik, de a gyerekek láttán visszatért szívembe a remény.
Megfogja a kezem, mélyen a szemembe néz.
– Eva, gyereket szeretnék – és könnyezik a meghatódottságtól.
Évek óta várok erre, végre kimondta.

1945. április 29.
Nagy nap ez a mai: összeházasodunk. Nem tervezünk nagy esküvőt – Berlin egyébként is romokban –, csak szerény összejövetel néhány közeli baráttal, akik a bunkerben ragadtak. Pár órát csúszik a ceremónia, mert a tiszteletes haslövést kapott, és műtik. Végül kimondjuk a boldogító igent. Kérdik, hova megyünk nászútra. A Bahamákra, de csak a háború után.

1945. április 30.
Bizakodó a hangulat, Weidling tábornok páncélosai hamarosan áttörik az ostromgyűrűt, Wenck és a 12. hadsereg ideér, délutánra a csodafegyver is bevetésre kész. Ebéd után színes prospektusokat nézegetünk a Bahamákról.
– Gyönyörű ez a hely, Eva. Jövőre elmegyünk két hétre – és minden úgy lesz, mint rég.