Figyelem írásaim bennem élő szereplőit: Sir Walter, Artúr, Tarzan, Old Shatterhand, Töhötöm, Öcsi.
– Hol vannak a nők?
És tényleg.
– Hol vagytok, nők?
A vártoronyból dörömbölés és női kiabálás hallatszik. Elindulok. A torony bejárata vaspántokkal megerősített íves kapu, rajta rozsdás lakat. A kapun tábla: Belépni tilos! Aláírás: Sárkány.

Vajon kinek az aláírása állíthatna meg? Sajnos nem jut eszembe senki. A lakatot leverem, a kaput kitárom. Nehezen jár, nyikorog, rég nem nyithatták ki.
– Megolajozhatta volna a sárkány.
Maga a torony pont olyan, mint az összes sárkányos női börtön, köralakú, magas, csigalépcsővel ellátott. Elindulok. Mindenütt por, pókháló.
– Takaríthatna többet a sárkány.
Nini, egy csontváz. Jó régi lehet, a sisak- és kardrágást se ma kezdte a rozsda.
– Lássuk csak, mielőtt beadta volna a kulcsot, valamit a falra írt a vérével a koma: ha kedves az életed, ne menj tová___ Kedves, tehát továbbmegyek.
Kevés a fény, picik az ablakok. Beverem a fejem egy rozsdás fáklyatartóba.
– Kutyaütő a lakberendeződ, sárkány.
Egykedvűen baktatok felfele. A levegő áporodott, minden lépésre száll a por.
– Porszívózhatna többet ez a sárkány.
Picit pihenek, egy sarokba állított láncos buzogányban gyönyörködöm.
– Ezt biztos te hagytad itt, koma – mondom a sarokban vigyorgó csontváznak.
Haladok tovább. Már jó magasan járok, lenézek a csiga belsejébe, gyengébb idegzetű lovag szédülne.
– Rakhatott volna ide egy korlátot a sárkány.
Jók az idegeim, folytatom. A dörömbölés egyre közelebbről hallatszik.
– Te se sok mindent hallasz, koma – vetem oda a sarokba támasztott, fejnélküli csontváznak.
Az ablakpárkányon holló ücsörög.
– A kapu őre vagyok. Ne menj tovább, ha kedves az életed!
– Szervusz, kapu őre! Menj tovább, ha kedves az életed!
Sietve távozik.
– Kutyaütők az őreid is, sárkány.
A már nem őrzött kapuhoz érek.
– Elvehettem volna a kulcsot az őr komától.
Az ajtó előtt a szokott tárgyak, pár rozsdás kard, sisak, néhány csontváz, a falon az unalmas, vérrel írt szövegek meg egy félig rajzolt szív.
Bekopogok.
– Ki az? – kérdik bentről.
Vázolom a helyzetet. Megkérdem, az ajtó hogy nyílik, de azt mondják, nem tudják, még soha senki nem nyitotta ki.
Lakat nincs, amit leverhetnék, a cirádás kulcslyuk gúnyosan mosolyog.
– Elvehettem volna a kulcsot az őr komától.
Cselt vetek. A halott komák közé fekszem, éhenhalást színlelek. Már jön is a kapu őre.
– A szemeivel kezdem – mondaná, ha nem szorítanám olyan erősen a gigáját.
A kulcsot kérem, végül ideadja.
Kulcs be, ajtó ki. Hoppá! Megszédülök, mintha egy mesebeli hárembe csöppentem volna. Körös-körül, ameddig a szem ellát, fölöttébb kedves dámák mosolyognak rám. Bejövök nekik: hellyel, borral, gyümölccsel kínálnak. Vázolják a helyzetet. Nem lep meg. Csak hétfejű? Rosszabbra számítottam. A kellemes társalgásnak a sárkány hazatérése vet véget.
– Emberszagot érzek! – üvölti az ideges sárkány.
– Jól érzed – teszem egyértelművé a helyzetet.
A vért feltakarítani nagyobb munka, mint a hét fejet levágni. A csajok sokan vannak, gyorsan végeznek. A kerevetre dőlök. Mindenki rám néz, és mosolyog.
– Hol is hagytuk abba? – kérdem.